hogy elolvastam volna a regény fülszövegét, és bevallom nagyon meglepődtem. 

Charity Norman: A lányunk férje (The son-in-law)

c. könyve már régen, talán évek óta fent volt a várólistámon, de csak most vettem a kezembe. Igazából nem is tudom megmondani, hogy mire számítottam, de arra, amit végül is kaptam, biztosan nem. Ez egy fantasztikusan jó könyv. Tele fájdalommal, konfliktusokkal, érzelmekkel, dilemmákkal, kérdésekkel és megoldásokkal, és mindenből a megfelelő mennyiségben. Az író nagy érzékkel vezet végig az érzelmi vándorúton, és a legelején az ember nem is számít rá, hogy végül oda érkezik majd, ahová. Alaposan próbára van téve a szimpátiánk a főszereplő(k) iránt, az én érzéseim is folyamatosan változtak irányukban, ahogy haladt a történet. Komoly erkölcsi és lelkiismeretbeli kérdés elé vagyunk állítva: Te mit tennék ebben a helyzetben? Megbocsátanál? Lehet megbocsátani egyáltalán?  Kinek van igaza? Mi szolgálja leginkább a gyerekek javát? Azok közületek, akiknek bármiféle kapcsolódásuk van az olyan mentális problémákhoz, mint pl. a bipoláris zavar, nagyon meg fogják érteni a kihívást, amivel Josepf Scott szembesült. 

A karakterek szerintem zseniálisan vannak összegyúrva. Nagyon emberiek, esendők, sokrétűek, pont, mint amilyenek mi is vagyunk. Nincsenek idealizált, csupa tökély vagy csupa gonosz személyek (na jó, a nagyapa talán kivétel ez alól) benne, hanem a szereplők és a cselekedeteik teljesen hihetőek. 

Nem jellemző rám, de bevallom, az utolsó oldalaknál elmorzsoltam egy könnycseppet.

Olvassátok el ezt a regényt! Talán nem lesz, laza, felhőtlen kis olvasmány, DE NAGYON MEGÉRI.