M. Robinson: El Diablo
c. könyve szerintem túl sok sebből vérzik ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen.
Lehet, hogy ez most kissé morcosnak fog hangzani, szóval akinek ez a regény életre szóló élményt jelentett, az inkább itt és most hagyja abba az értékelésem olvasását. Az a nagy baj, hogy miután túl vagyok a harmadik regényem komoly szerkesztési munkálatain, vannak bizonyos dolgok, amik felett egyszerűen nem tudok átsiklani, még olvasóként sem. Egyszerűen kiszúrok olyan szerkesztési, fogalmazásbeli hibákat, amiket ezelőtt nem, és ez, nos... bosszantó. (Egy könyv szerkesztése, korrektúrázása hónapokig tartó izzadtságos, fárasztó munkafolyamat, és ha ez elmarad, az nagyon látszik egy regényen.) Az El Diablo-t magyarul olvastam, és meglehet, hogy ez volt az első nagy hiba. Annyira fura volt néha a fordítás, hogy letöltöttem az angol változatot is, és beleolvastam, hogy akkor most tényleg.... vagy csak a fordításban mentek el ennyire a dolgok. Tény, hogy az eredetiben is rengeteg káromkodást használ az írónő, és valóban nagyon közönségesen fogalmaz. DE a könyvnek a KEGYELEMDÖFÉST mégis csak a fantáziátlan magyar fordítás adta meg. Mert pl. az, hogy fucking pussy nem 
egyezik meg a magyarban azzal, hogy gyáva nyuszi. Teljesen más hangulatú a két jelző, és egyébként sem illik ez a mondat egy olyan betonkemény maffiózó szájába, mint Martinez. És mi jelent az, hogy "kikúrt". Sosem hallottam ezt a szót magyarul, de a regény tele van vele. A bodybag-et magyarul hullazsák-nak nevezzük, nem testzsáknak. A káromkodásokat egyébként is végig nagyon furán fordították. Általában megoldották annyival, hogy betoltak a mondat végére a vessző után egy bazdmeget. Szintén tipikus elsőkönyves írói probléma (bár meglepve láttam, hogy az írónőnek nem ez az első megjelent regénye), amikor azt gondoljuk, hogy a férfi hősünk dialógusait az teszi igazán férfiassá, ha bizonyos karakterszámonként beszúrunk egy kősza bazdmeget. A megfelelő helyeken elejtett káromkodás nagyon hatásos lehet, én is használom írás közben, de nem mindegy, hogy hol és miért. Ebben a regényben nem láttam semmiféle rendszert ezzel kapcsolatban. Funkció nélküli bazdmegek repkedtek az egész sztori alatt. Szintén gondom akadt azzal, hogy a szerző ugyanazokat a szókapcsolatokat, kifejezéseket adta a félős, introvertált, beszari női karakterének a szájába, mint a nagymenő, szarokmindenkire, kihaénnem maffia vezérébe. Nyilvánvaló, hogy különböző személyiségek különbözőképpen fejezik ki magukat az életben is. Na, itt ennek nyoma sem volt. Mindenki ugyanúgy beszélt. És mindenkinek világítóan zöld szeme volt. (?)
Világsikert befutott bestseller író regényéből, szó szerint (Ctrl+C Ctrl+V) beilleszteni teljes mondatokat nagyon ciki szerintem. Itt erre is volt példa.
Most már lassan leállítom magam, de ezt még muszáj: A regény váltott nézőpontban kerül elmondásra, egyszer Lexi, egyszer Martinez beszél. Baromira idegesítő volt, amikor úgymond éppen az egyik karakter 'fejében vagyunk' az ő nézőpontjából olvassuk a történetet, és arról nyilatkozik, hogy a másik szereplő épp mit gondol, és lelkileg min megy keresztül. Honnan tudja? Olvas a gondolataiban? Ez egy kapitális írói hiba, és nem az a gond, hogy íróként elkövetjük - mert elkövetjük - hanem az, hogy ezeket a szerkesztés során nem szűrik ki a regényből. Több ilyenre is bukkantam olvasás közben, és ez borzasztóan zavaró volt. A többit inkább hagyjuk, mert már így is túl negatív voltam...
Szóval hiába is lenne ez a sztori egyébként nagyon szenvedélyes és ígéretes, a rossz kivitelezés sajnos agyonütötte.
A jókat a végére tartogattam. Tetszik a borító, mert tényleg nagyon szuggesztív a férfi nézése rajta, Kifejezi és teljesen lefedi a borító mögötti üzenetet. Ez telitalálat. És a főcím is nagyon találó. El Diablo nem lett a kedvencem, de gyanítom, hogy ez a gyatra magyar verzió bűne. Sajnos ez a könyv nem motivál arra, hogy mást is olvassak ettől a szerzőtől. :(
