nem egészen úgy alakult, ahogy reméltem. 

Kevés hálátlanabb feladat van könyves berkekben, mint egy világsikerű, bestseller író második regényének lenni. Mindenki ismer, és vagy azt várják, hogy múld felül önmagad, vagy a tenyerüket dörzsölik, hátha ezúttal elbuksz. Ha savanyú ugyanis a szőlő egyeseknek, ha nem,  E L James első könyve több mint 125 millió példányszámban kelt el, és minimum 52 nyelvre lett lefordítva. A sorozatát pedig Hollywood megfilmesítette és óvatos becslések szerint is $570-t bevételt generált a készítőknek. Ezt csinálja utána valaki! Nem leszek álszent, nem mondom, hogy ez engem íróként hidegen hagy. Nem az a fajta szerző vagyok, aki csak magának ír és az alkotásait a fiókban dugdossa. Én is sikerre vágyom. 

Szóvak itt van ez az elképesztő sikereket elért író, aki kijön egy második sztorival. Érzékeny dolog. Jobbra számítottam. A Mister egy szuperédes romantikus sztori, egy modern hamupipőke mese, sok szexszel megspékelve. Mert a kékvérű angol grófok a való életben nem illegális bevándorló, Albán takarítónőket vesznek feleségül. De ez a legkisebb problémám az egész dologban, hiszen a könyv szent territórium, pont az a jó benne, hogy az oldalain olyan dolgok is megtörténhetnek, amikről az életben csak álmodozunk. Ami viszont valóban nem tetszett, azok például az ilyen monológok: "Drága szerelmem. Én édes, drága Alessiám. Megyek, és megmentelek. Szeretlek." Erre még nekem is kigúvadt a szemem, pedig én bírom az ilyesmit. A fenébe is, hiszem magam is ebben a zsánerben próbálok alkotni, de ezt a fajta bosszantóan naiv, primitív megfogalmazást már az én gyomrom is kiveti. Kicsit olyan, mintha egy 18 éves, elsőkönyves szerző írta volna. Vagy csak a magyar fordító nyúlt ennyire mellé? Talán az eredetit kellett volna olvasnom! 

Az is ritkán fordul elő velem, hogy a férfi főszereplő nem vált ki belőlem érzelmeket. Maximban nem találtam semmit, amit imádhattam vagy utálhattam volna. Semleges maradt mindvégig. Ez is ritka nálam, de a női főszereplő, Alessia szimpatikusabb volt, Igazi harcos, aki minden helyzetben feltalálja magát. A történet is elég átlagos. Kiszámítható, semmi csavar, semmmi olyan, amivel már ne találkoztam volna ezerszer is ebben a műfajban.

Ami voszont tetszett, azok a cornwalli jelenetetk voltak. Szemléletesen írja le az ídőjárást, az elemek tombolását. Telkesen magam előtt láttam a zord, őszies színteret. Cornwall egyébként is imádott könyves helyszínem. Én is elvittem már oda a saját karaktereimet, és ennek a csodahelynek a következő könyvemben is fontos szerep jut majd. 

Szupernek tartom a könyvborítót is. Ötletes és nagyon hangulatos. A képet nézve, legszívesebben és is beburkolóznék a télikabátomba, felhajtanám a galléromat, vennék egy elvihetős kávét, és a délutánomat a Chelsea Rakparton tölteném sétálással és álmodozással.

3,5/5

Borsa Brown: Gyalázat és szenvedély

Alaposan megdolgoztatott ez a könyv. Az első pár száz oldalon kínnal-keservvel küzdöttem át magam, nem találtunk egymásra. A középső harmadánál billegett a mérleg és nem tudtam eldönteni merre lendül. A végére pedig (ahogy általában szokott) megnyert magának. Voltak benne nagy érzelmek, szerelem, bizonytalanság, félreértés... szóval mindaz, ami jellemzi a műfajt. (Azt azért hozzáteszem, nem értem miért van ez a sorozat az erotika kategóriába sorolva. Szerintem a legkevésbé sem az.) Tetszenek a karakterek is, mind jól kidolgozott, érthető és követhető a lelki vívódásuk. Megvan az esély rá, hogy Gregory vagy Samuel elcsavarja az ember fejét. A Gregory-Dorothy páros szexi és szuperül működik együtt, viszont a Samuel-Sharon kettősnél nem éreztem a világon semmi kémiát. 

Ami kevésbé tetszett - nem csak ennél a könyvnél - az az, hogy nagyon túl van írva, túlragozva, agyon részletezve, ami már sokszor fárasztó, és nem is igazán ad új információt az olvasónak. Ezeknek a részeknek a meghúzása viszont - meggyőződésem -, hogy szerkesztői munka lenne. Az írót gyakra elkapja a gépszíj, miközben nyakig van egy sztoriban, és sokszor már nem is vagyunk képesen objektíven szemlélni a szöveget. Ezt kéne átvállalnia a szerkesztőnek, ami itt nem történt meg.

Szintén nem volt szimpatikus a már ordítóan egyértelmű luxusautó reklám. Nem tudom, hogy előre egyeztettek-e az adott autógyártóval, hogy promózzák a kocsit vagy esetleg úgy kalkulálnak, hogy az előző könyv tapasztalatából kiindulva, a cég majd felfigyel a könyves reklámra és utólag méltányolja az írót... Szerintem viszont ez itt már masszívan túl lett tolva.

Jó lenne hinni, hogy nem minden amish és egyéb vallási közösség olyan, mint a könyvben leírtak. Gyanítom viszont, (tapasztalat) hogy a könyvben leírtak, nagyon is megfelelnek a valóságnak. Mint a legtöbb erővel elzárt és természetellenes módon beszabályozott gyülekezet, idővel mind elkorcsosul. Az abnormális módon visszafogott és álszentül elfojtott vágyak idővel mindig utat törnek maguknak, méghozzá legtöbbször egészségtelen módon. Nem tudom miért akarunk szigorúbbak és irgalmatlanabbak lenni istennél (felsőbb hatalmaknál, kinek-kinek meggyőződése szerint), de azok vagyunk. 

Nem fogom kihagyni a sorozat harmadik, befejező részét sem.

E. L. James: The Mister

titokzatos világába.

Budai Lotti - A nyugati szerető  

A szamuráj lánya 1.

Igazából meg sem lepődtem azon, hogy nagyon is élveztem ezt az 'utazást', hisz nem ez volt az első. Olvastam én már ebben a témakörben több regényt is, de az abszolút top számomra továbbra is az; Egy gésa emlékiratai, és ezt az élményt nagyon nehéz felülmúlni. Valami miatt nagyon izgalmasnak tartom, ha bepillanthatok ebbe a távoli, sok szempontból rendkívül idegen kultúrába. Nem állítom, hogy közel áll hozzám az egész kimonós, fuszumás és kótos világ, viszont a sushit imádom. :D Ennél merészebb vizekre azonban a felkelő Nap országával kapcsolatban nem merészkedem. Itt említem meg mellesleg, hogy soknak találtam a japán szavakat és kifejezéseket a történet folyamán. Feltételezem, hogy tanító szándékkal szőtte bele az írónő, de nézetem szerint kicsit túltolta ezt a fajta információátadást, és ez a történet gördülékenységének a rovására ment. Engem kizökkentett a sok japán néven nevezett tárgy, ünnep, rang és a többi felsorolása, és idővel ezt zavarónak találtam. 

Nagyon izgalmasan szövi viszont a szerző a cselekményt, könnyű magam elé képzelni a helyszíneket és a szereplőket. Ha az ember veszi a fáradtságot és nem lapoz át a részletekbe menő leírásokon, akkor egészen pontos kis privát, 'agymozit' tud varázsolni magának. Nekem sikerült, és mindenképpen szeretném elolvasni a sorozat 2. kötetét is.

Ez annyira megnevettetett, hogy egyszerűen nem tudom magamban tartani. Magyarok lévén, talán meg tudjátok érteni a mély empátiával vegyülő, görcsös röhögést, ami ki akart törni belőlem a minap egy svájci étteremben, amikor az alábbi jelenetnek voltam szem és fültanúja.

Két szimpatikus, spanyolul beszélő hölgy - feltételezem, hogy dél-amerikaiak voltak -  FONDUE-t rendel az étteremben. Szeretem ezt a fajta vállalkozó szellemet, mert én is amondó vagyok, hogy bárhová utazunk is, mindig az adott ország specialitásait kóstoljuk meg. Merjünk kicsit kockáztatni. :) Nézetem szerint, kevés kiábrándítóbb dolog van annál, mint amikor például indiai turisták curry-rízst rendelnek egy étteremben. De vissza a mi szimpatikus dél-amerikai hölgyeinkhez; megkapják a Fondue-t, érdeklődve el is kezdik tunkolni bele a kenyérdarabkákat, és egy ideig úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben. Aztán amikor feltűnik a pincér, az egyik hölgy odainti, és naiv mosollyal az arcán megkérdezi, hogy: "When do you bring the meat?" Na, erre már én is felkaptam a fejemet, és elkerekedett szemmel vizsgáltam a turistákat. Nem lehet, hogy mégiscsak magyarok ezek spanyolos akcentussal? A dejá vu érzése kerített hatalmába, ugyanis szóról-szóra ugyanezt a kérdést tette fel nekem minden magyar barát, családtag, akinek először volt része a svájci Fonue élvezetében. Mikor jön a hús? Tekintve, hogy a Fondue alapvetően olvasztott sajt, némi fehérborral, esetleg pezsgővel, sóval, borssal és még különféle, házanként változó titkos fűszerekkel ízesített svájci nemzeti étel, én már tudtam, vajmi kevés az esély rá, hogy a turista hölgy hús iránti igénye ki lesz elégítve. A pincér válasza ennek megfelelő volt: "No meat, madam. Only cheese. ONLY CHEESE."   

Itt teszem hozzá, olyan családban nőttem fel, ahol teljesen legális volt az előző napról megmaradt rántotthús reggelire. Így talán megértitek a mély empátiát, amit a dél-amerikai turista iránt éreztem ott, az étteremben.

Hogy a történet mégis happy enddel végződjön, elárulom, hogy mielőtt elhagytam a saját asztalomat, még egy pillantást vetettem a szomszédosra, és mosolyogva láttam az üres Fondue-s edény mellett a csinos szelet rántott húst sültkrumplival a hölgy tányérján. :D

A dolog tanulsága: akárhány összetevője van is az eredeti sajt Fondue-nek, a HÚS nincs köztük. 

amelyik legelőször meghozta a kedveteket az olvasáshoz?

Nekem, ha jól emlékszem Victor Hugo-tól a; A nevető ember. Elég brutális és szívszaggató. Tulajdonképpen mázlim volt, mert ha belegondolok, akár el is riaszthatott volna egy életre. De pont az ellenkezője történt. Azóta vagyok dráma függő.

Brittainy C. Cherry - Csendfolyó 

Úgy vagyok ezzel a - Elements - sorozattal, mint a hullámvasúttal. Egyszer fent, egyszer lent. Az első része nagyon tetszett, a második nem igazán fogott meg, ez pedig, a harmadik, megint közel érintett. Hátborzongató, és sajnos igaz, mennyire belénk ivódhat egy-egy gyermekkori emlék, trauma, és milyen meghatározó hatással lehet egy sokkoló élmény az életünk hátralévő részére. Nyilván az, ami Maggie-vel történt, egy különösen borzasztó élmény, de attól tartok gyakrabban élnek át gyerekek hasonló, lélektipró traumákat, mint gondolnánk. (apádnak nem kell anyádat gyakorlatban vízbe fojtania ahhoz, hogy bizonyos képek a családi életből örökre az emlékezetedbe ívódjanak)

Annyira meg sem lepett, hogy tetszett ez a könyv, hiszen kísértetiesen hasonlít egy másikra (Natasha Preston: Silence) amit egyenesen imádtan, és hetekig a hatása alatt tartott. Hasonló témavezetés, hasonló szindrómák, de szerintem a másik szerzőnek életszerűbben sikerült elmesélnie a történetét. 

Tudom, hogy sokaknak unszimpatikus volt az anya karaktere, én tudtam azonosulni vele. Szerintem az ő reakciója teljesen emberi és esendő volt. Az is követhető volt számomra, ahogy a lánytesó lereagálta a dolgot. Az apa-lány kapcsolata persze gyönyörű, de ez az apa meglátásom szerint nem bölcsen szerette a lányát. Nehezen tudom elképzeni, hogy egy család ilyen szinten nem reagál, és nem próbál meg kezelni egy ekkora monumentális problémát. Amikor a gyerek nem hagyja el a házat egy hétig, megértem, hogy baja van. Amikor már egy hónapja csücsül a szobájában pánikrohamokkal, akkor tudom, hogy komoly a baj, és tennem kell valamit. Amikor már hónapok óta nem lép ki a házból, ordítva megszólal a vészjelzés a fejemben és segítséget keresek, nem hagyom hogy 20 (!) éven keresztül bezárkózzon a szobályába és egyben tönkre zúzza egy egész család életét. Brooks persze imádnivaló volt, sajnos van egy olyan érzésem, hogy túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. De hát ezt megengedjük a fikció kategóriában. 

A hullámvasút effektus miatt, kissé félve nyúlok a 4. elemhez (Gravitáció), de persze a kíváncsiságom hajt, és nem fogok tudni ellenállni neki. Tulajdonképpen nem is akarok.

Ez meg hogy a bánatban van? - morfondírozok magamban hazafelé a konditeremből. A dolog úgy áll, hogy rendszeresen sportolok, ami azt jelenti, hogy heti 3-4 alkalommal eljárok vagy futni, vagy tornázni. Van éves fitessbérletem, ettől függetlenül fontosnak tartom leszögezni, hogy nem vagyok megszállott testépítő, de még fitness freak sem.  Bár természetemből adódóan szívesebben ücsörögnék a szófán, egyik kezemben könyvvel, másikban egy white russiannal, mégsem teszem, mert rendelkezem annyi önkontrollal (többnyire), hogy rendszeresen elrugdosom magam a konditeremig vagy legalább futni. Könyveket írok, ebből kifolyólag rengeteg időt töltök a laptop előtt ülve, ami ugye kifejezetten nem tesz jót a női hátsó méretének és formájának. Szóval az ülőmunka ellensúlyozásaként kell a sport és a mozgás, ezen nem vitázunk!

De... és itt jön be méltatlankodásom oka. Miért van az, hogy miután elhatározod magad, hogy jó kislány leszel, és rendszeresen fogsz sportolni, kb. egy évbe telik, mire kőkemény munkával eljutsz arra a szintre, hogy már nem hányod telibe a kerítést minden lefutott 4-5 km után, és a tested együttműködik, és nem lázad ellened, amikor megtornáztatod. Nem egyik napról a másikra szoksz hozzá a sporthoz, hanem hosszú idő, rendszeres és kitartó munkája által. VISZONT! Ha elmész két-három hétre szabira, és a futás meg a sport helyett mással töltöd a szabadidődet, akkor az újrakezdés legalább annyira fájdalmas, mintha soha életedben nem sportoltál volna. Az ember teste pillanatok alatt elszokik a rendszeres edzéstől és készségesen megadja magát a kényelmes (szófás, könyves, whire russianos) életmódnak. Amikor a szabi után újra felhúzom a fitness gatyát és bekapcsolom a sport melltartót, az olyan, mintha mindent előlről kéne kezdenem. Micsoda méltánytalansága ez az életnek! Miért oy könnyű megszokni a kényelmest, és annyira keserves visszamászni a korábbi fittségi szintre? Míg ezen elmélkedem... cheers mindenkinek! 

R

Melléklet: White Russian recept ;)

HOZZÁVALÓK

ELKÉSZÍTÉS